Popfesztivál -dühöngök

Voltunk Vígszínházban. Mint utóbb kiderült, Eszenyi rendezésében néztük meg a Popfesztivál 40 című műsort. Nem az derült ki utólag, hogy megnéztük, hanem a rendező neve és a pontos cím, mivel nem néztem meg a jegyet.

Tessék rendesen megnézni mindent, mivel azt hittem, hogy a “képzelt riport egy amerikai popfesztiválról” címűt nézzük meg. Hát nem. Ez nem az volt. Ez valami más. Valami nem jó dolog.

 Kezdődött úgy, hogy egész jól. Friss csapat, jó hangosítás, a zene meg olyan amilyen, vagy tetszik, vagy nem. Nekem tetszik. Féltem is először, mert cd-n sokszor hallgattuk már az eredetit, és nem akartam csalódni, hogy más hangok éneklik el a különböző számokat.

Az első szám után, ami egészen jó kezdést adott az egésznek, mivel a kis fiatalok nagyon jó hangon danolásztak, hopp, egyszer csak megszakad a műsor. Függöny le, és oldalról bejön a Tahitótlászló, mint régi szereplő és elmond egy anekdotát, ami a darabbal kapcsolatos. MI VAN? Ez most hogy jön ide? Hol a darab amire fizettem és nézni akarok? Mikor végez, akkor még behívja a másik régi motorost, Almási Évát, aki szintén elmond egy rövid történetet.

Eléggé kiábrándító és rossz volt, hogy tulajdonképpen félbeszakad a műsor, teljesen megszakad és elillan az élvezet, amit az addigi zenélgetés okozott.

Folytatódik a darab. Megy szépen, jó a zene, de hopp, miafene, megintcsak megszakad az egész, és bejátszanak valami régi fekete-fehér filmet arról, hogy a kezdetekkor kb hogy nézett ki és egy-két szereplő mit mondott éppen a darabról.

Megintcsak: MI VAN? Ez komoly? A játékokban is vannak béna átvezető animációk, de azok egyrészt átugorhatóak, másrészt nem azért vannak, hogy szétszabdalják az egész játékot, hanem mint a neve is mutatja átvezető mozik az egyik történéstől a másikhoz. Itt viszont mintha direkt arra szolgáltak volna a bejátszások, hogy az élményt mindig megszakítsák, nehogy élvezni akard már a darabot, mit képzelsz, ez a spektrum, itt dokumentumfilm vetítés folyik.

 A történet folyásához, vagy a zenékhez semmi de semmi közük nem volt, ad hoc jellege volt az egésznek, hogy feltöltse a rendező a másfél órát valamivel. Eszméletlen. Dühöngtem végig, mert a fiatal gyerkőcök tényleg ügyesek és jó hangúak voltak, végig meg tudták volna csinálni az egészet, de ezek a félbeszakítások hazavágták az egészet, élvezhetetlen volt.

A rendezéshez hozzátartozik még két dolog, ami számomra bicskanyitogató eléggé.

Az egyik az, hogy minden szám után, de tényleg minden szám után, legyen az 4 perces vagy csak egy másfél perces, a színészeknek meg kell merevedniük (mondhatni a távolba merengenek), hogy a lelkes közönség tapsikoljon. Tulajdonképpen a rendezés kierőszakolja a tapsikolást minden szám után. Nemár. Tényleg ezzel is meg kell szakítani? Tényleg minden szám után tapsikolni kell, hogy húúúú micsoda teljesítmény?! Nem elég a végén, mint ahogy azt színházban szokás? Persze így is lehet nyerni kb 6-8 perc előadás időt kitöltendő a keretet…

Analógia:

Irina: Látom, kijön a pasziánsz. Megyünk Moszkvába. – TAPS-

Fedotyik: Nem, nem jön ki. Látja, a nyolcas a pikk kettesre került. Vagyis nem

mennek Moszkvába. -TAPS-

Csebutikin: Ott himlőjárvány van. -TAPS-

Azért ez így eléggé nevetséges lenne… Ja hogy ez miből van? Nézz utána kedves olvasó, megfejtéseket zárt borítékban kérem a szerkesztőségbe küldeni. Mintha a vasárnapi ebédnél minden falat előtt fel kellene állni felvenni kabátot, lerakni és jöhet a következő falat. — Jut eszembe. Ugyan miért nem lehet megoldani a ruhatárazást a színházakban? Annyira bosszantó. Miért kell csilingelnie aprónak a zsebemben ha színházba megyek? Felöltözök pl szépen de kell vinnem magammal aprót, vagy ha nincs, akkor majd visszakapok aprót és az csilingel. Miért nem lehet azt mondani, hogy az amúgy sem olcsó jegyárhoz hozzádobnak kétszáz forintot, és akkor “jár” a ruhatár. Apróság de bosszantó. Nem értem nem értem nem értem —

A másik pedig az a fajta hozzáállás, ami pl az egészségügyben is előfordul néha. Van az orvos, aki mindent megcsinál rajtad, majd jön a professzor és learat minden babért, de csak azért mert van. Ő a nagy öreg, már sokat csinált, elég ha csak ott van, már a spirituális részvétele mindent megold, ő nélküle nem lesz eredmény.

Itt is a két “öreg” aratott le mindent. Nem, nem az ő hibájuk. A rendező hibája. Direkt így építette fel. Többnyire arról szóltak ezek a “fejezetek”, hogy a gyerekek énekelgetnek, táncolnak, futkároznak, stb, aztán jön a két öreg, eldalol három sort, és learatják a tapsikolást (jaja azt, ami minden szám után kötelező volt). Szóval nem velük volt a gond, tahibácsit kedvelem nagyon, hanem a randezővel. Eszenyinénit is kedvelem de ez a rendezés nagyon nem jött be a fentiek miatt.

Amikor vége lett, akkor néztem a jegyet, hogy ez meg mi a fene volt, nem lehetet élvezni a sok megszakítás miatt egyáltalán, másfél órában legalább tíz koitusz interruptusz senkinek nem tesz jót sem testileg sem lelkileg. A jegyen pedig tényleg nem az volt, hogy képzelt riport…., hanem csak annyi, hogy popfesztivál 40. Szopacs.

Legközelebb figyelmesebben olvasok asszem…

Na mindegy, ez a bejegyzés nem vidámságos volt, hanem egyszerűen ki kellett írnom magamból a dühömet. Ez más a második presszerhez kapcsolható előadás, amit megszívok. Volt az LGT koncert, meg ez. Nem vagyok presszer kompatibilis.

K