Az utolsó korty…
Feltehetően sok embernek megvan az az érzés, amikor odamegy a hűtőhöz, kinyitja, látja benne az aktuális, általa ízletesnek és kívánatosnak vélt piásüveget, de rettentő csalódás éri.
Van amikor pl kólát akarsz inni, jól meghúzod, és közben derül ki, hogy vörösbor, ami igencsak haza tudja vágni az elképzelt élményt akkor is ha szereted a bort, de főképp akkor, ha nem szereted.
És van a másik, amikor kiemeled az üveget már-már csöpögő nyállal elképzelve a már korábban többször megtapasztalt, így fokozottan vágyott frissességet és jóleső érzést amit az áhított nedű majd okozni fog, de szomorúan konstatálod, hogy csak a flaska aljában lötyög egy, vagy pár kortynyi itóka.
Az ilyenkor szokásos kurvaanyázáson és “miafaszértkellvisszatenniegykortyot” mantrázása és őrjöngés közepette az ember nem nagyon gondolkodik el a miérteken.
Bölcsességfog
Felkeltem és azt gondoltam, hogy megint csikorgattam álmomban a fogaimat. Valószínűleg nem a kellemes, nyálkicsordulós álom lehetett, hanem valami hardcore, világmegmentő szuperhősös, amiben valami kis mellékszereplő voltam.
Már volt ilyen korábban, de hamar elmúlt reggel, gondoltam most is elszámolok valameddig és utána jó lesz. Bár a valameddig eléggé relatív.
Naszóval hiába számolgattam, osztottam szoroztam, semmi nem történt. Csáknorrisz poénnal élve, hiába számoltam volna el akár kétszer is a végtelenig, semmi nem történt volna. Jut eszembe régebben kérdezte gyerkőc, hogy hány szám van a nulla és a végtelen között. Azóta is büszke vagyok a válaszomra: Az összes, kisfiam! Az összes!
Volt egyszer egy ország… /mese/
Volt egyszer egy ország, ahol a magyarok laktak. Magyarországként ismerték a környező népek. Kicsi is volt, politikai, gazdasági és katonai súlya pedig annyira csekély volt, hogy súlyként nem is illendő megjelölni annak ellenére, hogy mindig törekedtek a nép, vagy más által megválasztott, kijelölt vezetők a saját nagyságukat és rátermettségüket az ország gazdasági és politikai súlyának jelentős, néha már nevetséges felértékelésével bizonygatni.
Voltunk Londonban. Repülővel.
Voltunk Londonban. Repülővel. Megint. Itt most nem a London a lényeg, hanem a repülő. Merthogy rettegek a repüléstől. Oké, volt már, hogy nem féltem, de az két esetben volt. Az egyikben Malév gépen beülhettem gyerekként a pilótafülkébe és leszállásig ott boldogíthattam a hülye kérdéseimmel a pilótákat (még jó, hogy nem lettek öngyilkosok…), a másik pedig amikor sok, mondhatni nagyon sok kis piát kaptunk a személyzettől (ez is régen volt, amikor még csak úgy adták a piát és a kaját).
De ilyen már nincs. Már csak a tolongás és a repülés van. Amitől rettegek…
Audi – most ez komoly?
Ültem egy új Audi q3-ban.
Jajj de jó nekem, tárgyalásra a fenekemet és többi testrészemet egy szép kis autócskában szállítják. Igazából ez a legjobb autó a világon, mert sofőr volt hozzá. Oké, az ügyfél volt a sofőr, de akkor sem nekem kellett vezetni, mivel a vezetéstől már herótom van akár 10 km-en belüli távolságnál is.
Na akkor bepattantam anyósülésre és élveztem a tájat, amit a szépen kidolgozott belső nyújtott. Szép, igen, nem rossz, igényes, ezek a német gyerekek jól kitalálták az egészet. Aztán egyszercsak középen a műszerfalon kinyílt egy kis műanyag ajtócska, és alulról előbukkant, illetve feljött egy kis lapos dobozka, mint a szénbányászok a bányaliften, csak ez nem szállt ki a végállomáson, hanem a tokban maradt. Kérdeztem „emmegmi”. A válasz szerint ez a központi kijelző, vagy navigációs csodaablak LCD formájában megelevenedve. Oppácska.
Namost gondold el, hogy mész az utcán, és találkozol egy csodaszép nővel (azért nő van a példában, mert én fiú vagyok). Ránézel, tökéletes. Szép a lába, kecsesen megy, olyan ruha van rajta, ami kiemeli amit ki kell emelni, és eltakar, amit el kell takarni.
Soundblaster SPDIF
Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy van legalább fél százaléknyi olyan ember Magyarországon annak az egy ezreléknek, akiknek van még külön hangkártyájuk a gépükben, és az Soundblaster. Pc-ben. Ez konkrétan kb 50 embert jelent. Ezek között tuti legalább húsz százaléknyi van, akinek Soundblaster Xtreme Gamer kártyája van, és ebből szinte biztos vagyok, hogy 10 százalék szeretné használni a hangkártya SPDIF kimenetelét. Mint pl. én.
Na itt a bökkenő, merthogy a kártyának nincs ilyenje…
Mese vége, mehetünk venni új kartuskát. Vagy mégsem. Szóval kedves SB tulajdonos, aki a digit kimenetelt akarod használni a kártyádon, olvasd tovább. A többiek, meg csak akkor, ha nagyon akarják.
Prága
Voltunk Prágában. Barátokkal. Gyerekek nélkül. Fincsi.
Persze lehet azt gondolni, hogy milyen kegyetlen egy disznó ez a kedves író, hogy télen otthon hagyja pici gyermekeit kétségek közt vergődve éhen szomjan hidegben hóban.
Nem volt viszont hó, úgyhogy annyira nem is kegyetlen a dolog. Tompítja továbbá, hogy nagyszülők vigyáztak rájuk, és annyira hiányoztunk nekik, hogy bár a kicsi (2 éves) repült felénk mit petőfisándor anyja, a nagyobbik (8 éves) azonban a laptop mögül csak felpillantott és tulajdonképpen nyugtázta, hogy na akkor darab szerint megvan a család, béke nyugalom, mi a fenének erőltesse magát mindenféle reptéri nagy ölelkezésekre, majd úgyis odamegyünk hozzá. És milyen igaza volt, milyen kis előrelátó. Nemhiába, lustáké a világ…
Cibetmacska
Van egy kedves ügyfelem, aki utazgat. Hol erre, hol arra. Mondjuk mindenfele. És mivel barátom is, ilyenkor hoz magával valami csecsebecsét általában.
Most is volt valahol nagyon messze, ahol sárkányok tanyáznak, meg a csárli is üregekben vészelt át egy komplett háborút levélirtóstól napalmostól.
Aztán elment máshova is, de a csecsebecsét csak később adta át. Amikor mondta, hogy mit hozott, az a fajta vigyor ült ki az arcán, mint amilyen annak a hóhérnak az arcán lehet, aki megkérdezi, hogy nem túl szoros-e a kötél?
A nagy életigazságok…
A nagy életigazságok…
Van ez a koeó/Coelho bácsi, akinek a könyvét sokan kedvelik, olvassák. Meg van a magyar lány hasonló stílusban. Bocsi, nem tudom mi a neve. Szerintem olcsó életigazságok gyűjteménye az egész, de mivel irigy vagyok nagyon, és plagizálni akarok (illetve csak törzsanyagot gyűjtök), a módszert szépen lenyúlom és én is megosztok a nagyérdeművel egy-két hatalmas életigazságot.
Kedves Olvasó! A következő megfigyelésen alapuló tapasztalatok sok éves küszködés és élés (ez de szép szó!) következményeként jutottak el a felismerés küszöbéig. Ott illedelmesen bekopogtak, majd amikor elhajtottam őket, visszajöttek. Namost megosztom, mert Nektek is tudnotok kell, ilyen hatalmas életigazságok nélkül nem lehet élni.
Bár igazából azt sem értem, hogy az emberiség hogyan tudott idáig egyáltalán létezni, hiszen ezidáig nem osztottam meg az életigazságokat, amelyek mint a levegő a marslakónak, olyan fontos és szükséges.
– 8:1
Nem, nem a windows, hanem a magyar-holland meccs. Nem érdekel maga a meccs, azt ezren kielemezték, meg iszonyat mennyiségű mémet csináltak már belőle, hanem az elv az ami foglalkoztat.
Az van, hogy lejátszottam otthon xboxon a magyar hollandot, és a fifa14 akkor is csak 0:2-re engedte megverni a magyarokat, ha a kontrollerhez hozzá se nyúltam, csak annyit, hogy amikor a magyarokhoz került a labda, akkor nyomtam egy random lövést.
Naszóval beszélgettem is erről kis levikével, miszerint.
Én úgy vagyok vele, hogy bár nem mívelem, attól még nagyon nagyon értek a focihoz, mivel tudom (és hiszem, hogy igazam van), hogy a fociban az a lényeg, hogy az egyik csapat gólt lőjön. Tudvalevő az is, hogy amelyik nyerni akar, annak kell gólt rúgnia.
Nem mentesít tehát senkit az, hogy szájkaratéban az egyik csapat esetleg jobb mint a másik, és jól meg tudja magyarázni, hogy miért kapott ki, hiszen van egy empirikusan mérhető dolog, matematikailag alátámasztható kiszámítható mennyiség, amit még a kvantumfizika sem igazán befolyásol az általunk használt 3-4 dimenzióban. Ez a dolog pedig a gólok mennyisége. Ahol több van, az nyer. Kit érdekel, hogy milyen szépen fut az egyik játékos, vagy milyen ügyesen tud ordítani a többivel. Speciel engem nem.
Naszóval előadtam, hogy feltételezzük, hogy pici hazánkban (Magyarország – már nem Magyar Köztársaság, és érdekes módon az állampolgárságod sem “magyar” kedves olvasó, hanem “Magyarország állampolgára”) van 11 vagy picivel több olyan emberke (mósztli férfi), aki tud focizni, akkor basszus elvileg lehetne olyan focit is csinálni, ami eredményes.
Gondolom ha van ez a 11 emberke, és még azt is tudják, hogy egyik irányból a másik felé tartanak, és még azt is össze tudják rakni fejben, hogy ez az állapot 45 perc után változik, tehát egyszer nappal háttal, utána nappal szemben kell menni, akkor ennek akkor is működnie kellene, ha egyáltalán nincs edző. Nem egy focis hárlem glóbtrátterszere gondolok, hanem egy összetoborzott csapatra, akik ha tudnak focizni, egy alap eredméynt akkor is elérnek.
Mi lehet tehát a baj? Erre azt a választ kaptam, hogy nemodabuda. Állítólag ezek az emberek a magyar átlag felett vannak foci tudásban, ezért többnyire külföldi csapatokban játszanak. Vagy játszanának, mert kispadon veretik a meccseket, szóval nem a sztárjátékosok, akikre a csapat mindent feltesz.
Amikor hazajönnek, akkor az inkább nyűg neki mint dicsőség, és baromira arra figyel, hogy nehogy egy icipicit is lesérüljön a pici pufók tappancsa, mert akkor a külföldi csapatban a helye hamar betöltés után kiáltana. Szóval idejönnek, lenyomják a meccset 60-70%-on, aztán lesz ami lesz. Nos lett ami lett.
Ejj mondom ez szép. És akár így is lehet. Nem rossz magyarázat, egynek jó.
De nem így van. Ez ugyanis csak egy igazság. Illetve az igazság piciny része, az igazság-ájszberg szélfúvással kihegyezett csúcsa neki.
A teljes igazság az, hogy ….
de ezt itt nem is mondhatom el. Asszem máshol sem. Úgyhogy bocs, ha idáig kitartottál kedves olvasó, a magyar foci gyógyszerét a te kis lelked katartikus élménye kedvéért sem árulom el, pedig annyi az egész, hogy … HOPP! Majdnem rávettél, hogy elmondjam! Nagyon kis rafinált, furfangos vagy! De nem 
K
Perszeidák
Voltunk Barnagon mult héten. Ez egy balatoni helység, olyan mint a Pirosg, vagy Kékg, csak barna. Barnag. Naszóval egy kis parasztház-szerűség felújítva kerttel lóval ilyenekkel. Szép és jó volt, a társaság is teljesen kellemes, és este olyat láttam, amit legalább 10 éve nem.
Mikor a hús és kolbászka sütögetés/grillezés közben ránkesteledett, telehassal, jóérzéssel kifeküdtem a fűre. Nem, nem hasra, mert az olyan, mintha egy focilabdára kellene feküdnöm. Hanyadt. Az jó kényelmes, lapos, levegőt is kapok és a cigifüst felfele szálldogál.
Szóval kifeküdtem és megláttam a tejutat. Hubaz! Először hirtelen nem fogtam fel, hogy mi az, de aztán beugrott. Annyira nem volt fényszennyezés, hogy nem azt a 20-30 csillagot lehetett látni az égen, hanem eszement sokat, a kiborított liszteszsák minden szemcséjét. Elképesztő. Persze rizsliszt mert az gluténfrej.
Felbuzdulva elhatároztuk, hogy hétfőn (aug.12.) kint alszunk nagyszülőknél budakeszin, mert akkor este 2 -3 körül kifekszünk a kertbe (merthogy van) és jól megnézegetjük a finom hüsiben a hulócsillagokat, leánykori nevén a perszeidák levegőnkkel találkozó részeit. Állítólag akkor volt a csúcspont. Már ha van a hullócsillagoknak vagy a perszeidáknak csúcspontjuk.
Az ötlet zseniális, apa kúl az ötleted, én is nézem, majd keltsetek fel – mondta nagyobbik gyermek. Igazából nem volt ennyire cifrázva, de biztos így gondolta csak még nem tudja ennyire jól kifejezni magát
Nakérem odamentünk és jól bevacsoráztunk a kertben. A kaja végén, mikor a kisebbik már huszadszor mondta hogy “kiszálsz”, kivettem gyerekülésből és leraktam aludni. Viszont eddigre beérett a gondolat, hogy a fene fog felkelni hajnali 2 – 3 körül, várjunk még kicsit, 11-kor is már sötét van és látszik szépen a meteorsávör.
Ki is feküdtem napozóágyra (érzed ugye a gyönyörűséget, napozóágyon hullócsillagot) majd kisvártatva odajött nagyobbik gyerkőc is, hogy márpedig nézőként venne részt. El is kezdte dirigálni többieket, hogy akkor a villanyokat így és úgy kapcsolják le, meg jó lesz nekik a traccspartihoz a mécses is, szóval elsötétült a nézőtér.
Nade ne történt semmi. Néztem, néztem, majd kieset a szemem, de a szokásos 30-40 csillagnál többet nem láttam. Sajnos ugyanis budakeszin is majdnem ugyanolyan mértékű fényszennyezés van, mint pesten. Néha be-bevillant valami távoli diszkó fénynyalábja, ami nem javított a helyzeten.
Szóval így nézelődtünk (mint a viccben mikor lógnak a macskák az ereszen és fél óra mulva megszólal a kicsi, hogy na akkor én eleget b..tam, megyek haza) és baromira nem történt semmi.
Összesen 4 vagy 5 hullócsillagot láttunk, a többi takarva maradt előttünk. Illetve előttem, mert gyerkőc bealudt. Kérdeztem, hogy akkor hogyafenébe fogja nézni, ha alszik, de kioktatott, hogy amit most ő csinál az lassú pislogás. Oké, legyen.
Szóval ennyi volt, eredménytelen és semmilyen a show, pedig tényleg rákészültünk. Viszont gyerkőc már tudja, hogy hol a göncölszekér.
Jobb kéz, bal kéz
Az embereknek (már genetikusan) van két kezük. Függetlenül attól, hogy jobb vagy balkezesek.
Mindenfélét csinálunk velük, mutogatunk, írunk, sőt van aki olvas is. Függetlenül attól, hogy jobb vagy balkezes. Van aki jobb kézzel, van aki bal kézzel csinálja attól függően, hogy jobbkezes vagy balkezes.
Nade hosszú, több éves szociológiai kutatásaim eredményeképp arra a következtetésre kellett jutnom, hogy van valamilyen tevékenység, ami független attól, hogy az ember jobb vagy balkezes.
A mutatóujj.
Azért ezt is sok mindenre használjuk, gondolhatja a tájékozott olvasó, bevallom teljesen megalapozottan. Ezzel is mutogatunk, gépelünk, vakarózunk, stb. Függetlenül attól, hogy az ember jobb vagy balkezes.
Van azonban egy tevékenység, amire nem használjuk a jobb mutatóujjunkat soha, ezen tevékenység kapcsán fel sem merül az igény (persze kivétel, ha csak jobb keze van valakinek).
Ezen tevékenység (és jajj, hogy ilyen jellegű gondolat ezen tiszta, galamblelkületű és mélyenszántó tartalmakkal töltött oldalra felkerülhet, dehát emberek vagyunk, vannak ilyen, emberhez kapcsolóható dolgaink akkor is, ha a civilizáció kikiáltotta nem szép, sőt gusztustalan dolognak, de akkor is tudni kell róla szellemi épülésünk érdekében, hogy a jövő doktoranduszainak is legyen kutatási anyaguk), szóval ezen tevékenység a kedves kis orrtúrás.
Erre a tevékenységre a jobb mutatóujjunkat soha nem használjuk, függetlenül attól, hogy az ember jobb vagy balkezes. Nem, ne tessék próbálgatni, egyszerűen tessék elhinni, mert hiszen ide van írva, tehát ez igaz és slusszpassz. Hogy miért? Még nem tudom, arra további sok éves kutatás szükséges…
K